Szakmai Bizottságok eseményei

Szakmai Bizottságok eseményei

Nagy Mari – Nemezkészítő Szakmai Bizottság

Csáji László Koppány  megnyitó beszéde Vidák István életműkiállításának a megnyitóján

Kedves Barátaim, Mari és István! Tisztelt Egybegyűlt Közönség!

Életmű kiállításra gyűltünk ma egybe, Vidák István hetvenedik születésnapjához közeledve. Mégsem egy, hanem két alkotó áll mellettem, és családjuk, három gyermekük közül kettő, és természetesen unokáik. Amit ugyanis Vidák István alkotói pályáján létrehozott, azt feleségével, Nagy Marival együtt hozta létre, amit kutatott, Marival együtt kutatta, és ami tudást átadott, Marival együtt adta át. Pályájuk, életük, és így életművük is összefonódik, összeölelkezik. A kiállítás rendkívül sokszínű, de a kétszintes kiállítótérben jól átgondolt koncepció szerint készült. Mi is ez a koncepció?

Bizonyára észrevették belépéskor, hogy monumentális nemez-alkotásokkal tagolt, szakrális térben, egyfajta nemez-szentélyben járunk. A földszinti kiállítótér északi, déli, keleti és nyugati oldalát Napokkal koronázott kapuk vezetik át. S vajon hogyan függ össze a nemez és a Nap? Egyfajta magyarázatként hadd idézzek egy imént hallott mondókát: „Hogyha a Nap nemez volna, / Szála annak ezer volna. / Mindenkit megsimogatna / Minden szára tenyér volna. / Hogyha a Nap nemez volna, / Nagy hőségben sátor volna./ Árnyéka akkora volna, / Mekkorára szükség volna.” Ezt az installációt kifejezetten erre a kiállításra készítette Vidák István, Nagy Mari, lányuk Anna és fiúk István. Az életadó napok fénye, éjszakáink halvány holdfénye és szeretteink csengő csillagfénye köti össze a világtájakat, Keletet Nyugattal, Északot Déllel, bárhol is éljünk. Fényük vezet minket. Azonban István és Mari a teret mégsem négy, hanem öt világtájra osztotta. Az ötödik – sok nép hagyományos világképével összecsengve – az otthon, a közép, ami lefelé, a gyökerekhez, és felfelé, az ég felé egyaránt elvezet minket. A gyökerek és az ég felé ugyanis nem innen-onnan, nem akárhonnan, hanem csak az otthonunkból vezet az út. Mindannyiunk számára az otthon jelenti a világ közepét. Ha eleget járjuk a világot, és összebarátkozunk távoli égtájak lakóival, ahogy István és Mari is tette, rá kell jönnünk, hogy a világnak megannyi arca és számtalan közepe van. A világ köldöke mégis egy, és az most – legalábbis számunkra – éppen itt van, a Pesti Vigadóban. Bejárhatjuk az égtájakat, de csak az otthon az, ami hidat jelent számunkra a fent és a lent felé. A kerek nemezhajléktól a tűzhely melegéig, a születésnek és halálnak otthont adó ágytól a templom tornyáig, csillagokként hunyorgó harangjáig. Illatok, emlékek és érzések nemez-szövedékévé válik számunkra az otthon. Itt alkotunk, és ide alkotunk elsősorban. Ezért védjük, ezért vágyunk haza bárhova is vezet a sors, és ezért szeretnénk majd egyszer otthon, szeretteink körében meghalni. Azonban hívogatnak a kapuk és a világtájak. Az ég tájaihoz a tavaszi, őszi, nyári és téli Nap kapuja vezet. Északon a kiállításra belépve mindjárt ránk köszön a röntgenképszerű, talányos sámán-dob rajz, Istvánnak e kiállításon szereplő egyik legkorábbi, 33 évvel ezelőtt született alkotása. A körötte sorakozó, szintén dobrajzokat idéző nemezek mutatják, hogy archaikus gondolkodásukban mennyire összefonódnak, összeölelkeznek Eurázsia északi felének népei: vannak itt szibériai török, paleoszibériai és finnugor, például számi (lapp) dobmotívumok. Tőlük nyugatra belső-ázsiai bölcsőfedők által inspirált alkotások köszönnek ránk, természetesen szintén Mari és István saját alkotói világában újjászületve. Megjelenik Belső-Ázsia pusztáinak világa. Délen a Közel-Kelet és a Mediterránum napsütése, az István és Mari által oly sokszor bejárt Anatólia roppant távlatai. Végül természetesen nyugat is, az újabb és újabb álmok, elképzelések csillogása, de egyúttal a lenyugvó nap őszi fénye. Ahol ókori elképzelések szerint a holt lelkek lassú táncba fognak a végtelen vizek felett. 

A közös égbolt tartja össze sokféle létünk, megannyi tudásunk szálait, s mi, emberek, e tengernyi tudás pásztortüze köré gyűlve beszélgethetnénk el közös dolgainkról, lekuporodva egy nemeztakaróra. A nemez: tengernyi szálból elválaszthatatlanul összegubancolódott textil. Rendkívül tartós, remek hőszigetelő, természetes anyag. Ha közelről nézzük, kaotikusan összefonódó gyapjúszálak millióiból áll, mégis egyberendeződve új, csodálatosan kiteljesedő rendet, egészet alkot. Talán a világ legrégebbi kelme-készítési technikája is ez. Ezt a varázslatos mesterséget fedezte fel Vidák István és párja, Nagy Mari, a 70-es években, majd pedig lankadatlan gyűjtésbe kezdtek. Ebből született meg az, amit négy évtized után méltán nevezhetünk a nemezelés nagy missziójának, Marit és Istvánt pedig a nemez apostolainak. Az ősi hagyományokat megismerték és megtanulták, alkotásaikban kiteljesítették és tudásukat továbbadták. Tudták, hogy az archaikus tudásokat, így a nemezelést sem görcsösen, változatlanul vagy az unalomig ismételgetve kell megőrizni, hanem – bár a kellő alázattal, de – minduntalan megújítva kell ápolni és továbbadni: csak így marad élő a hagyomány. A tanítványok, a tanítványok tanítványai, az alkotótársak és barátok tengernyi szála alkotja azóta a nemezművészetet, mint megbecsült, és jól ismert textilművészeti ágat. Így őrizte meg Mari és István a Kárpát-medencében már-már kihaló nemezelést, és lett kecskeméti otthonuk a nemez fővárosává. Itt rendezték meg 1984-ben a nemezelők első világtalálkozóját.

Életmű-kiállításon vagyunk. Az életmű a hetvenes években kezdődött, amikor a Nomád Nemzedék tagjaiként és szervezőjeként Vidák István – és mindjárt tegyük hozzá: elválaszthatatlan párja, Nagy Mari – felfedezte a nemezt, e már-már feledésbe merült kézműves-mesterséget. Ekkoriban, a 70-es években, különböző kézműves mesterségeket, népzenét, néptáncot, és sokféle más archaikus tudást fedeztek fel a Nomád Nemzedék tagjai. Közös nevezőként azt vallották, hogy a népművészet és az úgynevezett „magas” vagy „elit” művészet nem ellentétei egymásnak, hiszen az alkotás folyamata közös és örök, a népművészet addig létezik, amíg élő, és az élővé tétel a megtanulás és a saját alkotás által történhet. Ezért a hagyományos mesterségeket, motívumokat, kézműves-technikákat sem múzeumi tárlókba való, megbámulható ócskaságoknak, hanem a mindenkori mában újjáéledő, ugyanis megtanulható, ápolható és a jövő generációnak átadható tudásnak tekintették.

Ezért az életmű kiállításon nem csupán István és Mari alkotásai láthatók, hanem gyermekeik és tanítványaik, sőt, mestereik, alkotótársaik munkái is. Helyet kaptak továbbá a kutatótársaktól kapott vagy a kutatóutakon megszerzett gyönyörű nemezmunkák is az alagsori szinten. Ennek az az oka, hogy életmű Mari és István számára nem csupán a saját alkotások sora, hanem egyfajta folyamat: a tudás megszerzése, a Kárpát-medencét és fél Eurázsiát behálózó kutatóutak sokasága, továbbá az alkotás, harmadsorban pedig az átadás, hiszen a meddő, át nem adott tudás olyan, mint az elfagyott virág vagy az odakozmált étel. A hagyomány vagy bármiféle tudás őrzése értelmezhetetlen a tudás átadása nélkül. A kiállítás koncepciója átfogja a kutatásokat, a saját alkotásokat és a tanítványok munkáit is.

Ne feledkezzünk azonban meg az új megoldások és alkotási lehetőségek iránti vágyról sem! A földszinti kiállítótér keleti oldalán, a bejárattól balra olyan ruhákat és kelméket látunk, amelyek zömmel egy újonnan kifejlesztett technika bravúros alkotásai. A szövött selymet vagy más kelmét egyik oldalán gyapjúval összenemezelve majd tovább dolgozva egészen különleges felületeket és anyagot kapunk, ami kitűnően alkalmas ruhák, kendők, de más alkotások létrehozására is. A szövetek főleg batikolt indiai selymek és más vásznak. Az így kapott kelme sokkal légiesebb a hagyományos nemeznél, és jobban szabható, varrható. Két oldalának más az anyagszerűsége, és máshogyan érvényesülnek a nemez és a szövet mintái, színhatásai is, ezért érdemes mindkét oldalukat megfigyelni. Ezért néhányat a színével másokat a visszájával a közönség felé állítottak ki. Mellettük láthatók továbbá Mari és István Anna lányának ruhái is, a lépcsőlejárattól jobbra, István fiúk alkotása pedig a földszinti tér déli oldalán látható életfa.

A földszinti tér délkeleti oldalán található az a kísérletező kedvről tanúskodó alkotás, ami a kékfestők technikájának a nemezművészetben való alkalmazását reprezentálja. A hagyományos kékfestési technika a nemezen nem alkalmazható, hiszen a nemez anyagszerűsége a minta kellő fedését a színezés során nem teszi lehetővé, ezért ki kellett kísérletezni, hogy miféleképpen lehet ezt a nemezelésben mégis alkalmazni. Miután kidolgozta ezt az új technikát, tanítványaival István az itt látható alkotást úgy készítette el, hogy minden egyes kazettát más készített, így közös mű született.

Az alagsori térben Mari és István alkotásai mellett főleg mestereik munkái és hagyományos nemezkészítő vidékek, a kutatóutakat reprezentáló alkotások, illetve néhány tanítvány jeles alkotásai láthatók Ahogy leérünk a lépcsőn, a nemezeléssel rokon textileket, csergéket látunk. Majd a központi térben jobbra a tanítványok munkáit, körben pedig kirgiz, kazak, jomud, üzbég és más hagyományosan nemezkészítő vidékek csodálatos nemeztárgyait. Mindegyiknek sajátos története, szerepe van Mari és István életében. Az alagsor legtávolabbi zugában egy hatalmas térképet találunk, ami Mari és István kutatóutjait ismerteti. Az alagsori kiállítótér bal oldali szegletében pedig három nagy könyvespolcon láthatók István és Mari már megjelent és publikációra váró kötetei, amelyek magyarul és más nyelveken szólnak a nemezelésről és más kézműves-technikákról, kutatásaikról, az alkotás öröméről és a kézműves mesterségek öröméről. Ami ugyanis áthatja minden művüket: a tudás és az alkotás öröme. A könyvespolcnyi kötet mutatja, hogy Mari és István a tudás átadását igazán komolyan vette.

Végezetül a könyvespolcok előtt áll három szék. Paul Klee szerint „egy kép megértéséhez egy szék is hozzátartozik”, hogy „a fáradó lábak ne zavarják a szellemet. A lábak a hosszú álldogálástól fáradnak el. Tehát a szintér: az idő.” A három szék lehetne a múlt, a jelen és a jövendő idő jelképe. Reprezentálhatná a három szék a kutatást, alkotást és tudás-átadást is. A kiállításon látható három szék azonban mást szimbolizál. Egyrészt a sás fonadéka által azt, hogy Mari és István a sásból, gyékényből készített alkotások mestere is, e munkáikat is fontosnak tartják, másrészt és legfőképpen pedig azt a tökéletes tudást, amit Mari és István székfaragó mesterei, kis sárréti barátaik hordoztak: tökéletesen kényelmes és szép széket létrehozni. Egyszerű székek létrehozásával is kiteljesedhet az ember élete. Öreg mestereik életműve teljes; nem akarták nevüket megörökíteni, sem hírnévre szert tenni, csak tanultak, alkottak, és ha volt, aki kíváncsi volt a tudásukra, mint ahogy Mari és István az volt, hát megosztották azt. Ez az egyszerűségre és tökéletességre törekvés és a munka iránti szeretet példa értékű volt István és Mari számára, ezért helyezték el a publikált és a kiadásra váró könyveik elé szimbolikusan mestereik három székét is. Mari és István hasonlít e székfaragókhoz. Őket sem a taps vagy a hírnév vágya vezeti, hanem az archaikus tudás megőrzésének, az alkotás örömének és a tudás átadásának vágya. Ezért is lett ez a kiállítás ilyen szerteágazó, első ránézésre talán labirintusnak tűnő, mégis összefogott egésszé, akár egy nemez összegubancolódó szálaiból egybeformálódó mű. A szó legnemesebb értelmében életmű, mert hatalmas tudás és szeretetet sugárzik belőle. A szeretet napjaiból áll össze. Talán ezért is köszöntenek minket a szakrális tér napkapui, és ezért is búcsúzunk majd el ezek alatt átlépve a kiállítástól.

Köszönöm szépen a figyelmet, a kiállítást ezzel megnyitom.

 

NOÉ BÁRKÁJA A VIGADÓBAN – A   VIDÁK   CSALÁD   ÉLETMŰKIÁLLÍTÁSA

Deme Tamás

Lélegzetelállító! – adott hangot művészetszemlélői élményének a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, amikor megnyitotta Vidák István kiállítását a Vigadóban. Bizony, sokaknak meglepetés, felfedezés a pazar gyűjtemény. Nemcsak a hetven éves tréfamesteré, hanem a feleségéé, Nagy Marié is (mindketten a Népművészet Mesterei, István a Magyar Művészeti Akadémia rendes-, Mari pedig köztestületi tagja). Az összegző tárlat  egyúttal Vidák Anna és Isti s a két unokáé, mivel teljes családi alkotóműhelyt mutat be a Noé bárkája címet viselő tárlat. (Hasonlót Csókos Varga Györgyiék családi kiállításán láthattunk.) Ám nehéz elmondani a fölemelő-bevatató-fölismerő bemutatkozás műfaját. Folklór kiállítás? Hagyományőrző s népművészeti bemutató? Néprajzi gyűjtések, kutatások beszámolója? Művészetpedagógiai játék? Mindez együtt. Kiegészítve az alkotópáros közel hetven (!) könyvével, művészet-tanító kiadványával. Leírhatnánk a szokott megnevezésekkel az anyagok, technikák változatosságát, látva a nemez, gyapjúfonál, selyem, fa, film használatának bőséges tálalását. S nem tudnánk megragadni a lényeget. Ebben az életmű-tárlatban benne van a 70-es évekbeli „nomád nemzedék”, az akkori népművészeti stúdiók, fenséges, vagány lázadása a múltfelejtés ellen, jelen van a táncház generációnak a kulturális örökség megélése iránti szinte erotikus akarása, a művészeti nyelv újratanulása, tanítása. És jelen van a halmozódó tapasztalat bölcsülő, unokákra figyelő alázata is. Vidákék ellenállhatatlan vágyódással keresték a Kárpát-medencei magyarság keleti gyökereit. Az öreg pásztorok gyapjúfonása, a pusztai nemeztakarók, nemezruhák készítése élményét kiegészítették a mind távolabbról begyűjthető kazah, kirgiz, mongol, majd a még távolabbi (akár Indiából meríthető) gyapjúkészítés használatának kutatási anyagaival. És szellemiségével. Megsüvegelni való, ahogy a motívumokat már-már mániás szédülettel  kutatta a Vidák-Nagy páros. Igen, rájöttek arra, amire Reguly, Bartók, Vikár, Vargyas, Karácsony, Lükő, Gombocz, Andrásfalvy, Kallós, Sebő tudományos elemzései rámutattak – a nyelv lelke a jelentés. A kultúrában, jelesül annak folklorikus művészeti formáiban megismerhető a múltunk. Azaz a jelenünk. És a népművészetet ciklikusan lenéző posztmodern fintorgóknak érdemes rádöbbeni arra, hogy a modern ruhaviseletet a különlegesség magasába képes emelni a folklorikus elemeket, anyagokat az akár divattá tevő népművészeti „revival” alkotó. Vidák Anna folk-ruhatervei Párizsban hatalmas sikert (s gazdasági értéket) jelentenének. Ha volnának, akik eljönnének a Vigadóba, vagy Kecskemétre ezt megtekinteni. A hazaiaknak ez könnyebb lenne. A Noé bárkája A kiállítás szeptember 10-ig látható. 

(Megjelent : MagyarIdők 2017. augusztus 11. számában)

Bocsi Éva – Viseletkészítő Szakmai Bizottság

2017. július 7-én Bocsi Éva és Pethőné Szabó Piroska közös kiállítása nyílt meg a XXX. Jubileumi Palóc Napok keretén belül, Parádon, a Freskó rendezvényteremben. 

A nagyszámú érdeklődő megcsodálhatta Bocsi Éva kazári népviseletbe öltöztetett babáit, Pethőné Szabó Piroska palóc lyukhímzéses textíliáit és a csuhéból készített használati tárgyait.

A megnyitó után Bocsi Éva tárlatvezetést tartott, ahol a régi öltözködési szokásokat és a néphagyományokat ismertette.

2017 július 10-étől augusztus 27-éig a Duna Palotában látható a Magyar Kézművesség – 2017 és Arany János költészete kézműves szemmel című országos nyílt pályázat válogatott anyaga , ahol mintegy ötven művészi kézműves szakma, több mint kétszáz képviselőjének munkáit állították ki.

Az Amka felhívására a hazaiakon kívül felvidéki, erdélyi, vajdasági és németországi magyar jelentkezők is elküldték alkotásaikat.

A rendkívül színvonalas kiállításon többek között láthatóak Bocsi Éva, Molnárné Riskó Erzsébet, Paray Gyöngyi népviseletbe öltöztetett gyönyörű babái.

 

Bereczné Lázár Nóra – Tojásdíszítő Szakmai Bizottság

  • Sikeresen szerepeltek a hazai tojásdíszítők az AMKA nemzetközi kézműves pályázatán – Minisztériumi és önkormányzati elismerés tojásdíszítő alkotóinknak

 A Magyar Kézművességért Alapítvány (AMKA) 2017. nyarán ismét a Belváros egyik legszebb neobarokk épületében, a Duna Palotában mutatja be nyári nemzetközi kiállítását.

A kiállításon való részvételre A Magyar Kézművességért Alapítvány az IPOSZ-szal, a BKIK Kézműipari Tagozatával és számos szakmai partnerével együttműködve

MAGYAR KÉZMŰVESSÉG – 2017 és Arany János születésének 200. évfordulójára emlékezve: Arany János költészete címmel kettős, nyílt pályázatot hirdetett hazai és határon túli tárgyalkotók számára.

A pályázatra benyújtott alkotások a zsűri véleményezését követően Budapesten a Duna Palotában kerültek kiállításra.

Gyönyörű alkotásokkal képviseltette magát a hazai tojásdíszítő szakma is.

A kiállítók és alkotásaik:

Ágoston Endréné Magyar Kézműves Remek díjas tojáskarcoló népi iparművész (Jánoshalma): Karcolt hímes tojások

Ágoston Erika tojásíró népi iparművész (Jánoshalma): Saját tervezésű, hagyományos gyimesi motívumok alapján viasszal írt hímes tojások

Bereczné Lázár Nóra Magyar Kézműves Remek díjas hímestojás-festő népi iparművész, a Népművészet Ifjú Mestere (Budapest – Hódmezővásárhely): Saját tervezésű csillag motívumú írott, festett hímes tojások

A tárlat ünnepélyes megnyitójára és az eredményhirdetésre 2017. július 28-án került sor.

Bereczné Lázár Nóra az Emberi Erőforrások Minisztériuma Alkotói Díját, míg Ágoston Endréné a Bács-Kiskun megyei önkormányzat elismerését, valamint a Nemzeti Művelődési Intézet tárgyajándékát vehette át.

A tárlatot a nagyközönség a Duna Palota Klementina és Falk Miksa termeiben (Budapest, V. kerület, Zírnyi u. 5.) 2017. augusztus 27–ig, naponta 10-17 óra között tekintheti meg.

INFO: www.dunapalota.hu, www.amka.hu

  • Két tojásdíszítő is megmérettette magát az idei Népművészet Ifjú Mestere pályázaton

A kultúráért felelős miniszter az emberi erőforrások minisztere által adományozható elismerésekről szóló 26/2016. (IX.8.) EMMI rendelet alapján Népművészet Ifjú Mestere díjat adományoz. 

A Népművészet Ifjú Mestere díj az egyes népművészeti ágakban kiemelkedő alkotó- vagy előadó-művészeti teljesítmény elismerésére 15-35 év közötti népművészeti alkotó- és előadóművészek részére adományozható, átadására augusztus 20-a alkalmából kerül sor. A díjazott az adományozást igazoló oklevelet és pénzjutalmat kap.

A díj adományozására a kultúráért felelős miniszter által felkért öttagú bizottság tesz javaslatot.

A Hagyományok Háza az Emberi Erőforrások Minisztériumának megbízásából a Népművészet Ifjú Mestere díj odaítélésének előkészítése érdekében idén is pályázatot hirdetett.

Tárgyi alkotóművészet kategóriában: tojásdíszítő szakirányon két fiatal is megmérettette magát: Pigniczki Kata (Algyő) és Simon Kata (Cserszegtomaj). Hogy megkapják-e az alkotók a szakmai elismerést, az az augusztus 20-i nemzeti ünnepünkön fog kiderülni.

Az idei kiállítás különlegessége, hogy a jubiláló ifjú mesterek munkáit is megtekinthetik az érdeklődők, így az 1987-ben díjazott, egyesületi tagunk: Pillerné Marton Emőke hímesei is megcsodálhatók a vitrinekben.

Az ifjú mesterek remekei című kiállítás megnyitóünnepségére 2017. augusztus 15-én került sor a budapesti Magyar Népi Iparművészeti Múzeumban,

A kiállítást Tóth János, az EMMI Közösségi Művelődési és Művészeti Főosztályának Népművészeti referense nyitotta meg.

A tárlat 2017. szeptember 16-ig, hétfőtől szombatig 10-18 óra között tekinthető meg (1011, Budapest, Fő u. 6.).

Minden fiatal alkotónak ezúton is gratulálunk és további sikeres alkotóéveket kívánunk!

Bárány Mara – Szálasanyag Szakmai Bizottság

Események, 2017 nyár

2017. július 16-22-ig került megrendezésre a Békés Megyei Népművészeti Egyesület nagyszabású nyári tábora. A rendkívül gazdag programra mindig nagy az érdeklődés. A szálasanyag csoportban idén székülőkét fonhattak csuhéból a résztvevők. A nagy kitartást és türelmet igénylő munkára 11 fő jelentkezett. Jöttek Szlovákiából, Erdélyből, a Vajdaságból is tanulni vágyók. Közöttük fiatalok és három férfi is sikerrel sajátította el technikát. A hét második felében üvegbefonást, és egyszerűbb fonatokat, bábokat tanulhattak gyékény felhasználásával.

A Négy Mesterség Fortélyai nevű táborban Székesfehérváron a Mesterségek Házában már hagyományosan a nemezelők, bőrösök, csuhésok, kosárkötők dolgozhattak. A táborra jellemző, hogy sok a visszajáró évről-évre. A csuhésok idén próbálkozhattak székbekötéssel,  bőrökkel kombinált táska, szütyő készítéssel is. Gyékényből szövött szatyor és párna készült. A kosarasok különféle tároló kosarat, és demizsont fontak vesszővel, valamint szalmaszakajtót készítettek.

A mesterek Tolvaj Csaba, Sípos Tamás, Szaka Kata, Bárány Mara voltak.

Orfűn a kézműves egyesület szervezésében idén júniusban is megrendezték a gyékényfonó hétvégét. Székülőkét két nap alatt készíthettek a résztvevők, nagy múltú székváz készítő, és fonó mesterek segítségével.

Tiszaalpáron Kanalas János és Csáki Ildikó vezetésével táborozhattak a kosárkötés és szalmafonás szerelmesei. A táborban a legkülönfélébb korosztályból 10 évestől 78 évesig voltak résztvevők. A szennyes tartótól a tároló kosarakig, az esőcsigától a kopogtatóig változatos alkotások születtek.

A Zala Megyei Népművészeti Egyesület táborában július 10-től került megrendezésre párhuzamosan a furulyakészítő és a sásfonó valamint a kosárkötő tábor. Négyes Tímea a sással történő székbekötést, Dulics Margit a tároló kosarak készítését tanította  a táborban. 

Augusztus 10-én nyílt Tüskés Tünde népi iparművész kiállítása a Kőbányai Könyvtárban. A megnyitón Budai Ilona népdalénekes közreműködött. Az alkotó különleges, egyedi művei szeptember 20.-ig láthatóak a könyvtárban.