csik4

Mesterporta

MesterPorta Galéria üzletünkben stílusos környezetben csodálhatják meg a kedves érdeklődők a tárgyalkotó népművészet remekeit; ha kedvük tartja, belehallgathatnak az autentikus népzene legjavába, válogathatnak a Folkturizmus Programajánlataiból és végigböngészhetik kiadványainkat, fényképes albumainkat. A MesterPorta kínálatában hiteles zsűrizett népművészeti alkotásokat találhatnak Magyarország valamennyi tájegységének legjelesebb alkotóitól, kézműves mestereitől. A MesterPorta célja az értékálló népművészeti és népzenei alkotások méltó bemutatása.

Következzen egy kis ízelítő mesterség-fajtánként:

Bőrművesség

A bőrművesség a magyarság ősi foglalkozása volt, amely nagy változatosságot mutat a bőr kikészítésére, egyes tárgyak megformálására  például a nyereg, a lószerszám vonatkozóan, továbbá a díszítő elemek kialakítására, például a rátétekre, a fonásra, a szironyozásra nézve. A pásztorok nemcsak mindennapi használatra, hanem saját gyönyörűségükre is sokféle tárgyat készítettek. Ezek közé tartozott például a késhüvely, a tarisznya, a bőrerszény, az ostornyél, a kantár, a bőrszíj, a karikás ostor, és a dohánytartó. Mindezek formai, díszítő-eljárásbeli gazdagsága, változatossága mai használatra is alkalmassá teszik őket.

Csontdíszítés

A parasztok, és a pásztoremberek csontból faragtak egyszerű használati eszközöket:  sószórókat, fűszertartókat, botnyelet, gombot, a borotválkozó-kés nyelének berakásos díszeit, csontfésűt, és madzaghúzót. Készülhetett csontból még tűtartó, női ékszerdoboz, szaruból kürt a kanászok, gulyások számára. Ezeket leginkább geometrikus vagy antropomorf elemek bekarcolásával díszítették; a rajzokba zsíros kormot dörzsöltek, így téve őket láthatóvá.

Faművesség

A Kárpát-medencében a magyarság a lombos erdők közelében telepedett le, ahol sokféle megmunkálásra alkalmas fát talált, melyek törzsét, ágát, kérgét egyaránt felhasználhatták mind használati tárgyak, mind pedig épületek készítéséhez. Már az Árpád-korban differenciálódtak a mesterségek;  a fát a legkülönbözőbb célokra használták fel az ácsok, a zsindelykészítők, a bodnárok, a kerékgyártók, a hordókészítők és a teknővájók. Az asztalosok munkái a lakásbelsőt gazdagították; a karcolt vagy festett ládák nagy népszerűségnek örvendtek. A korábbról, a pásztorok tárgyairól (botokról, ivócsanakokról) ismert ékvarrásos díszítést az asztalosok továbbra is alkalmazták, így tartva életben egy több évszázados technikát.

Gyöngyékszerek

Az ékszerviselet egyidős az emberrel, az őskortól kezdve minden népnél megtalálható;  sok esetben megelőzi a ruházat megjelenését, később pedig kiegészíti azt. A gyöngy készülhetett természetes anyagból: ásványból, növényi vagy állati részekből, fából vagy csontból, vagy ipari termékből, mint a porcelán vagy az üveg. Nálunk elsősorban nyakban, több sorban felfűzve, vagy gallérként viselték, mint ünnepi ékszert. A legbonyolultabb fűzésmódokat, különleges színösszeállításokat például Sárközben már „specialisták” készítették. A gyöngyös párta viselete fellelhető a főúri és paraszti kultúrában egyaránt, e fejdísz az ékszerek királynője.

Ötvösmunkák

Az ötvös a középkorban maga ötvözte és dolgozta fel a nemesfémet, amelynek díszítésére köveket és zománcozást egyaránt használt. Lemezt hajlított, domborított, öntött, forrasztott, vagy dróthúzást alkalmazott a ma nagy értékű ékszerek készítésekor. A paraszti kultúrában öltözet díszeként, kiegészítőjeként kedvelt volt a pitykegomb és filigrán gomb, az ezüstpénzekkel gazdagított nyaklánc, és a zománccal díszített medál vagy gyűrű.

Hímzés

Hímző-kultúránk a magyar nyelvterület minden régiójában évszázadok óta elterjedt, és jól adatolható. A hímzések változatos technikájúak, sokféle öltéssel készülhetnek: keresztöltéssel, vagdalásos, írásos technikával. Gazdag tárházát leljük archaikus darabjaink között a szabadrajzú, kazettás szerkezetű, növényi festékkel festett gyapjú daraboknak, melyek pamuttal hímzettek. E technika pedig már a reneszánsz textilkultúrában is fellelhető.

Csipkekészítés

A huszadik század első felében az iparművészeti mozgalmak hatására hazánkban újra előtérbe került a nemzeti jelleg, és a különböző kézműves technikák, így a csipkekészítés is nagy lendületet kapott. Az e korszakban kialakult legismertebb művészi igényű vert csipkék, a Balatonendrédi, a Hunnia, és a Móga-csipke. Formavilágukat, mintakincsüket a magyar népművészetre, a magyar hímzésmotívumokra alapozva alakították ki jeles tervezőik. A Móga-csipke a magyar népi csipkék között sem ismeretlen vert szalagcsipke technikát követi. A különlegesen filigrán hatású csipkegallérok, kézelők, kiegészítők a huszonegyedik századi nő ruhatárának is lehetséges stílusos, enyhén archaizáló, de mívesen elegáns darabjai.

Fazekasság

Az agyagművesség is a legősibb mesterségek közé tartozik a világ minden táján. Az alapanyag formázható-, kiégethető tulajdonsága meghatározza felhasználási területeit: főző-, tároló- vagy vizes-edény. Fazekasaink tálakat, fazekakat, lábosokat, boroskancsókat, kalács- és kacsasütő edényeket készítenek. Vannak mázas és máztalan edények, melyek díszítése földfestékkel a legegyszerűbb. Az ólommázas kerámiák színesek vagy egyszínűek, mázuk átlátszó, üvegszerű. Ólommázas edényeink neve „habán” vagy „poszt-habán”. Fazekas tárgyaink formaelemei és díszítő eljárásai, motívumai végtelen gazdagságot mutatnak – központonként mást és mást.

Tojásdíszítés

A tojást a régészet tanúsága szerint már a kőkor óta díszítik különféle technikákat alkalmazva. A tojás a termékenység, a születés, újjászületés jelképe. A díszített tojás Európa keleti felén általánosan elterjedt húsvéti locsolóajándék. A díszítés technikája, ornamentikája igen változatos, régiónként jellemző sajátosság. A növényi levelek ráfeszítése után a hagymahéj-főzetben színezett tojást berzselt tojásnak hívják. Az egyszínűre festett tojást karcolással díszíthetik, vagy olvasztott viasszal megírják, majd festőlébe rakják, végül a viaszt ledörzsölik róla. A patkolt tojások kovácsmestereink türelmét dicsérő népművészeti remekek.

Kékfestők

Házi vagy gyári vásznakat mintáztak, és indigóval kékre festették. A mintázáshoz szigetelőmasszát használtak, amely védte a textil fehér alapszínét a kék megfestődéstől. Az indigó a festőmedencékben többszöri merítés és levegőztetés során fokozatosan egyre kékebbre festette a pamut- és lenvásznakat. A kifestés után sósavas-kénsavas fürdőben leoldották a mintázó-anyagot, így előtűnt a fehér alapszín. Ez a kék-fehér szín a keleti porcelánok színvilágát idézte, és napjainkra a magyar textilkultúra szerves részévé vált. Kékfestőink műhelyenként más és más mintázatot használtak az öltözet, az ágynemű és egyéb kelmék díszítésére. A ma is kedvelt textileknek főképp a viseletkészítők körében van keletje.

Viselet

A népviselet kialakulása a 18-19. századra tehető. Ekkor jelentek meg,és  terjednek el a gyári kelmék: szövetek, csipkék, pántlikák, s így alakultak ki a díszes ünnepi öltözékek, melyeken  a korábbi nemesi és polgári viselet nyomait is fellelhetjük. Sokfelé megsokszorozódtak a viselt darabok – például az alsószoknyák –, díszek, amelyek társadalmi rangot, és életkort jelezhettek. Az anyagi lehetőségek szabta határokat az ügyes kezek munkája tágította, és készültek az urakéhoz hasonló, gyönyörűen díszített remekek parasztasszonyok viseleteként; Sárközben, Torockón, Kalotaszegen, Mezőségben – hogy csak a legismertebbeket említsük. A régi korok viseletkultúrája – ruháinak egyszerűbb szabásformája, letisztult mívessége folytán — egyre kedveltebb a mai emberek, fiatalok körében.

Szalma- és gyékényfonás

A szalmafonó a szalmaszálak hajtogatásával szalmafonadékból készíti tárgyait. Rozsszalmából különféle használati eszközök formálhatók: ilyenek például a tojástartó vagy a kenyérkosár. A szalmakalap elkészítése különleges eljárással történik: a megnedvesített szalmából hat, hét, nyolc vagy tizenkét szállal lapos szalagfonatokat készítenek. Ezeket gyakori „vasalás” mellett körkörösen összevarrják, kalapformára húzva össze egymás mellé. A szalmakalapoknak tájanként változatai, ismertető jegyei vannak, így mutatva meg, hová valósi a viselőjük. Női és férfi változatai ma is széleskörűen keresettek.

Szőttes

Parasztasszonyok vagy takácsmesterek által készített kenderből, lenből, pamutból és gyapjúból készített textíliáinkat értjük a szőttes megnevezés alatt. Készülhettek mindennapi használatra vagy kiemelt alkalmakra, és különleges helyekre. Az egyszerű technikával, egy-két színű csíkkal, vagy keresztszemes hímzésre emlékeztető motívumokkal díszített darabok minden vidéken ismertek – kisebb-nagyobb eltéréseket mutatva. A különleges technikával, fonallal, mintázattal díszített szőttesek ünnepi alkalomra készültek vagy házbelsőt ékesítettek – ezek a virágmotívumokon túlmutatva figurálisak is lehetnek.

Kovácsoltvas

Évezredes technika  szerte a világon, így nálunk is komoly múltra tekint vissza. Megszámlálhatatlan eszközt készítenek a falusi, városi, vagy cigány kovácsmesterek. A szerszámok egy részét külön is díszítették tudásuknak, mesterségbeli ügyességüknek bizonyítékaként. Különleges szerepük volt az úgynevezett „díszkovácsoknak”, akik épületek, kerítések, lakásbelsők tárgyait készítették művészi kivitelben.

Üzemeltető: Venczelné Danyi Judit

Telefon:  + 36 20 232 56 14

Nyitvatartás: kedd-szombat, 10-18 óráig

(Szünnapokon előzetes időpont egyeztetéssel lehetőség van vásárlásra.)

Cím: 1011 Budapest, Corvin tér 7.

Alkotók, akiknek a termékei megtalálhatóak a boltban:

  • Ament Éva – bútorfestő, grafikus
  • Ádám Zsolt – népi hangszer készítő
  • Balázs Katalin – ékszerkészítő
  • Balogh Zsigmond – fafaragó
  • Barakonyi István – fazekas
  • Bartha István – keramikus
  • Báling Aranka – tojásfestő
  • Bárány Mara – szálasanyag
  • Beke Mária – játékkészítő
  • Belkovics Katalin – tojásfestő
  • Bencsik Márta – szalmafonó
  • Bérczes Csilla – gyöngyfűző
  • Bogárné Szőke Erika – hímző
  • Bogdán Klára – fazekas
  • Budai György – fajáték készítő
  • Czegle László – faműves
  • Csuti Tibor – fazekas
  • Dányiné Bedő Anikó – fazekas
  • Debreczeni János – szőttes
  • Dezső Ildikó – rongyműves
  • Dezsőné Borbély Emma – szövő
  • Ember Sándorné – hímző
  • Farkas Sándorné – tojásfestő
  • Fehér Csaba – ötvös
  • Fehér Jánosné – viseletkészítő
  • Fiser Józsefné – hímző
  • Fazekas Ferenc – fazekas
  • Gulyás Magdolna – viseletkészítő
  • Gupcsóné Papp Katalin – hímző
  • Gurmai Ferenc – fafaragó
  • Horváth László – fafaragó
  • Jófejű Emil – fafaragó
  • Jófejű Kinga – csipkekészítő
  • Kevi Farkas Zsolt – ötvös
  • Kintli Lajosné – csipkekészítő
  • Kürti Béláné – textiljáték
  • Malmos Éva – tűzzománc
  • Molnárné Riskó Erzsébet – Népi baba készítő
  • Mónus Mihály – tűzzománc
  • Nemes Hajnal – tojásfestő
  • Panákné Kovács Mária – kékfestő
  • Pintérné Haris Mária – szövő
  • Róka Katalin – fazekas
  • Sárközi Béláné – szűrrátét készítő
  • Szabó István – bőrműves
  • Takács Eszter – fazekas
  • Takács Zsuzsanna – viseletkészítő
  • Terényi Gyöngy – bőrműves
  • Túrós Istvánné – ötvös, csipkekészítő
  • Venczel Ferenc – bőrműves, ékszerkészítő
  • Venczelné Danyi Judit – nemezelő, gyöngyfűző
  • Verseghy Ferenc – fazekas
  • Viha Lajos – faműves
  • Zsigmond Vincéné – szövő