A népművészet kutatása hallatlanul fontos kérdése az egyetemes magyar kultúrának. Jelentős, mert népművészetünk világviszonylatban is első rangú, jelentős, mert a magyar nép legsajátosabb alkotása." - írta Balogh Jolán 1967-ben.

A magyar népművészethez kapcsolódó mozgalmak és kutatások története, s a magyar népművészet értékelése nemzeti kultúránkon belül valóban sajátos vonulatot képez a magyar művelődés történetében.

A magyar népművészet magyar jellegének értékelése az elmúlt történelmi periódusokban egyben európai státuszunkat, megítélésünket, a kultúrában elfoglalt helyünket is jelezte. A magyar népi kultúra - a nyugati és keleti történelem határán, a nyugati és keleti egyház találkozásánál - a nyugat számára transzformálta a keletet, reprezentálta Európa keleti felét is, tehát önmagán túlmutató jelentőséget is hordozott.

Magyarországon csak a múlt század második felében, a népköltészethez képest viszonylag későn irányult a figyelem a népi kultúra másik területére, a népi díszítőművészetre, a tárgyak világára. A népművészeti érdeklődés a századközéptől a világ- és országos kiállításokkal összefonódva bontakozott ki. Tanulságosan rávilágít a népművészet iránti érdeklődés mozgató okaira Jankó János sokat idézett megállapítása: „Hazánkban a néprajz szülei az iparművészet és a háziipar voltak."

A múlt század második felében ugyanis a háziipart még az iparművészet részeként kezelték. A népművészet, a népi díszítőművészet, a háziipar és az iparművészet fogalmai csak a századfordulót követően kezdtek tisztázódni és elválni egymástól.

A népművészeti érdeklődés kialakulásának, megélénkülésének oka hazánkban elsődlegesen nem a tudományos érdeklődés volt. A népművészet, háziipar felfedezése művészeti-esztétikai, sőt új vonásként gyakorlati-gazdasági alapokon nyugodott, sőt a paraszti háziiparok támogatása iparfejlesztési és szociális üggyé, programmá emelkedett. A 19. század utolsó harmadának politikai-kultúrális mozgalma a nemzeti kultúra jelentős részeként értékelte tehát a népművészetet. A millenniumi lelkesedés és az ezredéves kiállítás néprajzi falujának sikere is jelentős szerepet játszott a népélet jelenségeinek felfedezésében és felértékelődésében. A közvélemény, az általános érdeklődés azok felé a tájak, népcsoportok felé irányult, amelyeknek sajátos történeti tudata volt, s tárgyi kultúrája, szokásvilága is feltűnően színes és gazdag. Sajátos szereposztás, munkamegosztás alakult ki, mintegy ezekre a csoportokra hárult, hogy az egész nemzet előtt megjelenítsék, képviseljék a hagyományos kultúrát, a népművészetet. A századfordulón az ország szinte minden olyan táján megjelentek rendeléseikkel a kereskedők, majd az idegenforgalom, ahol tetszetős hímzést, kerámiát, fafaragást vagy éppen vesszőfonást találtak. Az eredetiséget nem elsősorban a hagyományok hitelében keresték, hanem a rusztikus formákban, a dús és színpompás ornamentikában látták, s megrendeléseiket ehhez az igényhez igazították. Mind a színes, dekoratív népművészetet, mind a látványos, mozgalmas, érzelemdús népszokásokat az ősi magyarság, a szépség, erő, vitalitás megnyilvánulásaiként értékelte a korabeli közízlés, s ezt hangsúlyozta a sajtó és a tudományos cikkek jelentős része is. Egyes vidékek népművészete, tárgyi világa és szokásai tehát a nemzeti jellemvonások, az „ősi" nemzeti kulturális örökség megtestesítőjévé és jelképévé váltak.

A második világháború pusztító évei, majd az ezt követő alapvető politikai-társadalmi változások, a szovjet példára átalakuló társadalmi és gazdasági tulajdonviszonyok alapvetően megváltoztatták a társadalom struktúráját és működését, átalakították az életmódot. Megváltozott az emberek viszonya a tárgyakhoz, felbomlott az emberek közötti kapcsolatok és értékek régi rendje, újfajta közösségek és normák léptek életbe spontán és szabályozott formákban egyaránt. Feloldódtak a tárgyi világok hagyományos felépítésének szabályai, elveszett a tárgyak hagyományos rituális szerepe, szokásokhoz, szertartásokhoz kötött funkciója, vagyis jelértéke. Lassan minden társadalmi réteg fogyasztóvá vált, használati tárgyakkal egyre inkább a gyáripar látta el a társadalmat; legalábbis ennek az igényét és eszményét alakította ki.

Az új szemléletű kultúrában a népnek, mint a társadalom alapjának fontos szerep jutott. Így hamar kialakultak a népi kultúra és az új értelmezésű népművészet támogatásának, a „szocialista kultúrába" való beillesztésének módjai és fórumai. E1sősorban a népi hagyományok tudatos, gyakran szervezett és irányított keretekben megvalósuló „második élete" szolgál tanulságokkal. 1953 óta a népi hagyományok ápolásának kiemelkedő egyéniségei szintén szovjet példára, állami kitüntetésben részesültek, s különböző minősítéseket nyerhettek el. Így alkotó tevékenységük felülről kapott elismerést, értékelésüket, minősítésüket pedig külső fórumokon keresztül maga az állam végezte. Megalakultak a népi díszítőművészeti hagyományok ápolására életrehívott különböző intézmények, szervezetek. A Háziipari és Népművészeti Szövetkezetek népművészeti árutermelést végeztek, s elsősorban munkalehetőséget adtak. A Népi Iparművészeti Tanács az alkotók támogatására, minősítésére jött létre. A Népművészeti majd Népművelési Intézet a mozgalomjellegű tevékenységnek volt az összefogója. Ezzel a hagyományápolás - legalább is ezeken a szálakon - a hivatalos kultúrpolitika intézményesített részévé vált.

A népművészeti tárgyformálás másik útja az ún. szabadidős tevékenységformából alakult ki és vált mozgalom méretűvé. A kézimunkázó asszonyokat először a nőmozgalom, majd a hazafias népfront fogta össze szakkörökbe, klubokba. A közösségi keretben saját célra kézimunkáztak, döntően saját ismereteik és ízlésük szerint. Szükség esetén a fenntartók kérésére készítettek reprezentatív, „magyaros" ajándéktárgyat, vagy pl. a Világifjúsági Találkozókon résztvevő magyar delegációk számára jellegzetesnek tartott magyaros kézimunkákat. Ebben az időszakban a magyar népi díszítőművészet égisze alatt tulajdonképpen néhány reprezentáns tájegység jellemzőnek tartott díszítménye, mint séma terjedt és forgott közkézen.

Ebben a folyamatban a 60-as évek végén történt jelentős minőségi és szemléleti változás. Addig a népművészeti motívumokkal díszített tárgyak elsősorban a hobby-tevékenység szférájában maradtak, vagyis a készítő-alkotó személyes, szűkebb környezetébe kerültek egyéni színfoltként, dísztárgyként. Másrészt már eddigre kialakult az ajándéktárgy kategóriának egy vonulata, amely „magyaros" jelzővel ellátva a kereskedelem részévé tette a népművészet sajátos értelmezéséből adódóan az elsősorban túldíszítettségükkel, felületes látványosságukkal ható szuvenír-népművészetet.

A 70-es évek elejétől számíthatjuk azokat a jelentős szemléleti és szerkezeti változásokat, amelyek hatására a népművészeti hagyományok sokkal összetettebb, árnyaltabb szerepet kezdtek játszani a társadalomban, s megjelentek különböző társadalmi rétegek és korosztályok interpretálásában is. Ekkor indul útjára a Röpülj páva, táncházak szerveződnek, népzenei együttesek alakulnak elsősorban városi fiatalokból, megalakul a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, megszaporodnak, országos hálózattá válnak a díszítőművészeti szakkörök, nyári népművészeti táborok kezdik meg tevékenységüket.

A hagyományápolás különböző formáiban árnyaltabbá váltak a célkitűzések is. A népművészeti hagyományok leglátványosabb, legmagyarosabbnak tartott motívumai és formái helyett az ismeretlenebb, archaikusabb rétegek megismerése, feltárása került előtérbe. A másolás helyett a hagyományok újraértelmezése, s így törvényszerűségeinek megismerése fogalmazódott meg célkitűzésként. Tudatos, a kutató és feltáró munkát is vállaló tevékenységgé vált a népi kultúra megismerése. A jelentős esztétikai-szemléletbeli változások hatására egyre inkább megnőtt azoknak a tárgyaknak a jelentősége és értéke is, amelyek nem díszességükben hordozták a népművészetet, hanem szemléletükben, az anyag, a forma és díszítmény népművészettől tanult harmóniájában fogalmazták meg az alkotók népművészet-élményét, s a dísz-tárgyakból egyre inkább karakteres, egyéni arculatú használati tárgyak, környezetalakító tényezők váltak.




Természetesen mindez fokozatosan új népművészetképet alakított ki, újfajta rendszert, forma- és díszítménykultúrát teremtett, s ennek az új alapokon nyugvó, új szemléletű alkotótevékenységnek eredményeképpen a népi iparművészetnek új jellemzői, új szemlélete és arculata bontakozott ki.

Elsősorban is olyan műfajok, tárgycsoportok, tevékenységformák és módok kerültek egymás mellé, egy szintre, esetleg közös fórumra, melyek eredetileg, a népi kultúrában különböző funkciókat töltöttek be, s az erősen ritualizált társadalomban kötöttebb szerepkörük volt. Kézműves mesterségek, háziipar, specialisták „barkácstevékenysége", árutermelés és önellátás került így egy sorba a hagyományápolásban, s szinte új szintézisben fogalmazódott meg.


A népművészeti mozgalom tehát lassan egy új formanyelvet és közeget alakított ki magának. Ezzel párhuzamosan egyre nyitottabbá vált, és a társadalom változásai iránt is egyre fogékonyabb lett ez a tevékenység. A saját célra készített díszes tárgyakat jelentőségében egyre inkább felváltják a közhasznú alkotások. Ennek a jelentős szemléleti változásnak, a nyitottabbá váló koncepciózusabb tevékenységnek eredményei a 70-es évektől a játszótéri plasztikák, a közösségi helyiségekbe készített berendezési tárgyak, komplett együttesek, az emlékoszlopok, kapuk és más köztéri építmények. Mindez magasabb fokú szervezettséget, igazi teammunkát, tudatosabb ismereteket és alkalmazkodást kívánt. Az össze-szokott közösség élére azonban szükség volt egy olyan vezető, irányító egyéniségre (ez legtöbbször képzett, diplomás művész, építész, szobrász, művészettörténész stb. volt), akinek profi tudása, az ötleteket összefogó és egységgé fogalmazó tervezőtevékenysége alapot jelentett a megvalósításban. Így kimondatlanul is néhány egyéniség ízlése, stílusa, népművészetről vallott nézete alakította a hagyományápolás koncepciózusabb, közcélú alkotásokat létrehozó vonulatát.

Külön kell szólni az ún. stúdió-formáról, mint a népi iparművészeti tevékenység legszervezettebb, legkorszerűbb formájáról. A stúdiókba tömörült alkotók - főleg városi fiatalok - kísérelték meg a hagyományok komplex újraértelmezését, tárgyegyüttesekben, különböző alapanyagokban és műfajokban való együttes, egymással harmonizáló újrafogalmazását. A bútorok, berendezési tárgyak és a velük harmonizáló „öltöztető" textilek, valamint a belső tér funkciójához szükséges egyéb használati tárgyak azonos szellemben, egységes kollekcióként való elkészítése a design tevékenység egy sajátos formája.

Az új, komplex szemlélethez szervezettebb, új kereteket adott a Népművészeti Egyesület megalakítása és megyei szerveinek létrejötte is.

Az 1970-es évek főleg városi fiatalok, fiatal értelmiségiek által meghatározott mozgalmának, a nemzeti hagyományok felé forduló „nomád nemzedéknek" egyik legpregnánsabb vonulata volt a fiatal építészek által megfogalmazott szerves építészet kialakulása, stílussá válása az iskolateremtő Makovecz Imre és Csete György nevével fémjelezve. A népi kultúra mint szerves életforma, a természethez közeli, természetes életmódot folytató közösségi társadalom jelenségeinek, törvényszerűségeinek tanulmányozásából alakították ki építészeti világképüket. Kezdeti sikereik és népszerűség után a sok-sok csalódás, meg nem értés évtizedei után napjainkra talán jellemzőnek és alakító erejűnek tarthatjuk az organikus építészeti iskolát településeink város képének alakításában, formálásában, s az irányzat - főleg az utóbbi években - valamiféle magyar reprezentáns művészet funkcióját is hordozza.

A népi díszítőművészet elmúlt évtizedekbeli tevékenységének számos olyan eredménye is van, amely a társadalom-tudományok számára is új ismereteket, illetve hangsúlybeli eltolódásokat hozott, és módosította, alaposabbá és sokoldalúbbá tette a népi kultúrával kapcsolatos ismereteket.

Először is jelentős eredményként említhetjük azt a feltáró és feldolgozó munkát, mellyel a népművészeti mozgalom ismeretlenebb mintakincseket, kevésbé frekventált tájak népművészetét is felfedezte és a maga módján feltárta. Különösen fontos e vonatkozásban a határainkon túli magyar népcsoportok népművészeti hagyományainak és jellegzetességeinek feltárása és felgyűjtése. Így pl. a Zobor-vidék, a csángó textilkultúra, a dél-szláv népművészet műfajainak vagy ismeretlenebb erdélyi hímzéseinek a feldolgozása, megismertetése, az erdélyi vésett, karcolt archaikus geometrikus fa-, csont- és szarudíszítmények feldolgozása és bemutatása stb.

Szintén említésre érdemesek azok a törekvések, és eredményeik, melyek révén feledésbe merült technikák, alap-anyagok és tárgycsoportok felé irányult a figyelem. Így a lószőrfonás elfelejtett hagyományainak ma már „iskolája" van, de hasonlóan előtérbe került a nemezmunka, a kéregből való edénykészítés, a csipkeverés technikája, a kovácsoltvas stb.

Nem utolsósorban a népművészeti mozgalom erényei és eredményei között említendő a gyermekjátékok területén elért jelentős változás és arculatváltás is. Nemcsak a vas és beton játszótéri kultúrát kiszorító természetes anyagból, főleg fából készült esztétikusabb, kreatív és környezetbarát játszótéri tárgyegyüttesek, plasztikák megjelenése és elterjedése, hanem a játékkultúránkban a népi gyermekjátékok elfogadtatása, azok értékeinek és tanulságainak „becsempészése", végül pedig a Játéktársaság és a Szórakaténusz Játékmúzeum létrehozása és működtetése a népi hagyományok korszerű értelmezésének és a városi kultúrába való beépítésének egyik legnagyobb eredménye.

Bár a néprajz és a népművészet napjainkig sem tantárgy egyetlen oktatási intézménytípusban sem, de a különböző kézműves foglalkozásokon, mesterségbemutatókon legalább lehetősége nyílik a mai ifjúságnak a komputerek, videók és Barbie-babák világában a manuális munka, a természetes anyag, a tárgyformálás, az alkotótevékenység élményével is megismerkedni.

(1992)


Fügedi Márta (1950-2000)
néprajzkutató