Beszámoló a Milánói Világkiállításról

Beszámoló a Milánói Világkiállításról

Világ, kiállítás

Az én édes hazámban Szoboszló a legédesebb – jutottak eszembe Szép Ernő szavai, amikor beléptem a milánói világkiállítás magyar pavilonjába. Mindjárt a bejáratnál ugyanis a páratlan magyar gyógyvízkinccsel szembesülnek a látogatók. A látogatók, akik közül sokan magyarországi emlékeiket idézgetik, ám tetemes azok száma is, akik nem tudják elhelyezni a térképen hazánkat. Egy kelet-ázsiai hölgy például zászlónk hasonló színei miatt Olaszország egyik tartományának gondolt addig minket.
Ezt a zavart csak fokozza néhány házzal arrébb lévő szomszédunk, ahol a kürtős kalácsot szlovák nemzeti ételként kínálják, a nagyméretű Közép-Európa térképükről pedig egészen egyszerűen hiányzik Magyarország, illetve ott van az, csak teljesen eltakarja Szlovákia felnagyított képe. Amikor lefényképezem ezt a kartográfiai furcsaságot, a háziasszony siet hozzám, és magyarázkodik. Magyarázkodik, hogy ez a térkép nem a jelenlegi helyzetet mutatja, csak jelképes. Értem én.
Magyarország. A legtisztább forrásból – hirdeti pavilonunk felirata Bartók és az ősi kolinda szarvassá vált fiaira utalva, és az ő szellemük valóban – minden előzetes egyeztetés nélkül is – bezengi a teret, amikor hol egy olasz, hol egy japán gyermek ül le a világhíres Bogányi zongorához, hogy keze nyomán megszólaljon Bartók vagy Kodály egy-egy műve. Ezek a rögtönzött koncertek talán nemcsak azért aratnak mindig nagy sikert, mert itt a közönségből bármikor előadó lehet, hiszen bárki leülhet az egyedülálló hangszer mellé. Neves zongoraművészek és zenetanodista gyermekek váltják egymás.
A magyar pavilon ebben is, és egészében is az emberről, az emberi kapcsolatokról szól. Különösen szembetűnő ez a száznál több bemutatkozó ország pavilonjaival összehasonlítva. Azokban a technikai újdonságok uralkodnak, a falba, padlóba, mennyezetbe épített óriás­képernyőkön villognak, szaladnak a képek, elrepítenek a sivatagba, a tenger mélyére vagy a világűrbe, teszik mindezt háromdében, négydében, vagy ki tudja hány dében, valóban feledhetetlen minthaélményt kínálva. Üzenetükben válaszokat keresnek jövőnk problémáira, a túlnépesedésre, az energiaválságra, a jó minőségű élelmiszer és a víz hiányára.
Magyarország válasza: az Ember. Aki nemcsak kenyérrel él. A teremtés csodája, aki naponta teszi a dolgát, otthon is, és itt is, a világkiállításon is. Aki naponta újrateremti a világot, évezredes mintákat farag a fába, hímez a textilre, gyúr a nemezbe, vagy írókázik az agyagra. Ahogyan a magyar pavilon kézművesei is, akiknek csodájára jár a világ. Emberek, akikkel beszélgetni lehet, akiknek a szemébe lehet nézni, akikkel kezet lehet fogni.
Ez még akkor is erőt ad, ha itthoni honfitársaim alig-alig tudnak valamit hazánk milánói bemutatkozásáról. Ha mégis, akkor csupa rosszat: hogy a pavilon nem készült el, vagy ha igen, akkor nem időre, nem az és nem úgy. Botrány! Akkor meg kit érdekel, hogy vannak még csodák, van még a teremtő Ember, aki teszi a dolgát.
Szeretném elmondani nektek, barátaim, hogy Magyarország világraszóló. Itt és most mindenki láthatja, miben vagyunk a legerősebbek és a leggazdagabbak. Hogy a világ ötödik legjelentősebb gyógyvízkincsével rendelkezünk, ám az első négy országban a termálvizek hőmérséklete és ásványianyag-tartalma alacsonyabb. Hogy kultúránk és hagyományaink naponta erőt adnak, és azokból kisarjadhatnak világrengető újításaink is.
Ebben a keserű világban énnékem mégiscsak Magyarország a legédesebb.
VETRÓ MIHÁLY